A dögkút szintű újságírásról

Vannak olyan publicisták, akik úgy öregszenek, mint a jó bor. Meglévő stílusuk védjegyükké válik, és annak folytonos megléte nem az önismétlés látszatát kelti, hanem a megbízhatóságét. Végül is minden író egész életében ugyanazt a könyvet írja. Szeretünk visszatérni ezekhez a publicistákhoz, mert pontosan tudjuk, mit kapunk.

A jobboldalon bőven akadnak remek tollú közírók – itt, a Mandinernél is. Ugyanakkor – szerintem – alig vagy egyáltalán nincs a jelennek egy Lovas Istvánja, aki egyszerre áll – többekkel megosztva – a stiláris csúcson, ugyanakkor annyira el is üt a többiektől, és párját ritkítja, mint Füst Milán a Nyugatban.

Ha a sokszínűség éppen elmondható a baloldali közegről is, de a minőségi magasságok már aligha. És ez az egész bevezető a minapi Para-Kovács Imre-cikk kapcsán jutott eszembe.

Volt egy időszak, amikor Para-Kovács – csakúgy, mint Tóta W. és ezt fölösleges lenne tőlük eltagadni – szórakoztató volt. Nyilvánvalóan egy szavukkal sem lehetett egyetérteni, no de TGM szavaival se most, se húsz éve nem értett egyet az egyszeri jobboldali ember, ettől még valódi örömet jelent elolvasni a friss publicisztikáit.

Amíg a baloldali világnézet egyeduralkodó volt, teljes nyugalomban, a mainstream kellős közepén játszhatták a punkot. Aztán 2010 után kipukkadt a lufi, és a korábbi lázadozásról is kiderült, hogy csak konzumérzület, amit pont annyira lehet komolyan venni, mint az egykori Heti Hetes kiegyensúlyozott poénjait.

Tóta W. és Para-Kovács megkeseredett, erőből vagdalkozó versenyző lett, akiknek az ihlete úgy tűnt el, mint az MSZP nagypártisága, és manapság már csak akkor tudnak bekerülni a köztudatba, ha valami nyilvánvaló szamárságot mondanak, amiről talán saját maguk is tudják, hogy az.

Mint Para-Kovács minapi írása, tudják, a dögkutas. Ez egy orbitális nagy butaság, de Istenem, nagy úr a figyelemhiány. És amikor már ilyeneket kell produkálni a pár percnyi fősodor újbóli megtapasztalásához, az egyszerre szomorú és sokatmondó.

Jó páran járnak ezen az úton. Nehéz szembesülni azzal, hogy az egykori szellemes, polgárpukkasztó gondolatok mára visszaszorultak egy zsugorodó közegbe – a választók többségére pedig végképp nincs semmi hatással már az, amit és ahogy írnak.

Nem kell tehát dühöngeni a friss produktumokon. Mementói ezek annak, hogy egykoron kik fújták a passzátszelet. És azt is értjük, hogy ma már miért nem ők teszik.